Mivel ez már éjfél után volt, ezt új bejegyzésbe írom.

Szóval ott ültünk a kamionnal szemben, amikor kecsó nézegette vissza a fotókat a gépén, és egyszercsak olyan fotókat látott, amin egy szemmel láthatóan spanyol család a konyhában főz, kiteszik az ételt az asztalra és esznek... 5-6 kép. Pedig a fényképezőgépet otthon vette vadonat újan az indulás előtt. Azt néztük, hogy az Estartit-os képek környékén voltak, ott három napig voltunk a sátrunkkal. Talán valaki véletlenül elvitte, aztán visszahozta, miután észrevette a cserét? Vagy mi? Nem tudtunk magyarázatot találni rá, én arra gondoltam, hogy a memóriakártyát valaki kipróbálta mielőtt eladták, na de akkor is egy gyár belsejét kellett volna látni, nem pedig egy spanyol családot.

...mindenesetre némelyik kép elég félelmetes volt. Aki felismeri a családját, az jelentkezzen!:D

Miközben ezen agyaltunk, kiszállt a magyar kamionból egy középkorú férfi, és elsétált mellettünk. Ekkor ráköszöntünk, hogy "Jó reggelt"! Ő visszaköszönt hogy sziasztok, és továbbment. egy idő után visszajött, és álmosan-morcosan elment mellettünk. Amikor újra kiszállt, elment mellettünk majd vissza, akkor megszólítottuk:
- Szia, tudjuk ám, hogy Barcelonából jössz! Idáig követtünk!
Erre mosolyogva felfigyelt, és érdeklődni kezdett irántunk. Elmondtuk neki, hogy Barcelona óta úgy stoppolunk, hogy mindig azt mondjuk a sofőröknek, hogy "Azt a kamiont kövesd"! Nevetett egyet, és rákérdezett, hogy és akkor most azt szeretnénk, hogy ő vigyen minket tovább? Nem volt hülye, na.

Nemsokára már robogtunk is hazafelé a folyamatosan automatizált 90 km/órával. A kamionok jók, mert hatalmas távokat tesznek meg, de rosszak, mert nagyon lassan. Beszélgettünk a sofőrrel, egy teljesen normális ember volt, aki kissé antiszociális, tehát jobban szeret egyedül lenni, ezért is lett kamionsofőr (logikus). De ahhoz képest örült nekünk, és közlékeny volt. Kilenc órán keresztül mentünk vele, így elég sok mindenről tudtunk beszélgetni, például hogy valószínűleg van egy fia, de még nem vette fel vele a kapcsolatot, és még egy dns vizsgálat is kéne a biztonság kedvéért, mert "az egy olyan időszak volt".
Időközben vagy én, vagy a kecsó aludt el egy-egy órára. Szlovéniában az egyik parkolóban találkoztunk egy másik magyar kamionossal. A határon beszólhatnak, ha egy kétszemélyes kamionban hárman ülnek, ezért a kecsó átszállt a másik kamionba,  mivel mindketten Rédicsig mentek. Úgy egy óra múlva ott találkoztunk újra, a kecsó kissé rezignáltan szállt ki a kamionból, és mondta, hogy egy "örök elégedetlenkedő" típus volt a sofőr, aki folyamatosan csak azt magyarázta, hogy ez is rossz, az is rossz, meg amúgy is minden egyre rosszabb.

Csináltam a kamionról és a sofőrökről is fotókat, de nem teszem ki őket, mert szerintem nem örülnének neki.

Újra itthon!

Ahogy megérkeztünk Magyarországra, elhatároztuk, hogy itt már nem stoppolunk, elvégre már beutaztuk fél Nyugat-európát kizárólag stoppal, most már kijár nekünk egy kis pihi. Rédicsről nem mentek vonatok, így elkezdtünk átsétálni a szomszédos Lentibe, közben ha néha jött egy autó, akkor kitettük a kezünket. Aztán jött egy rendőrautó, nekik nem tettük ki a kezünket, de ők persze megálltak mellettünk, és kiszóltak az ablakon, hogy:
- Magyarok vagytok?
- Igen, persze.
- Tessék?
- Igen, magyarok vagyunk.
- Ja, jó. És honnan jöttetek?
- Spanyolországból.
- Tessék?
- Barcelonából.
- Tessék? - (itt már röhögtünk. És még ők kérdezik, hogy magyarok vagyunk-e. :D)
- Rédicsről jövünk...
- Ja, jó.

Miután elmentek, egy út szélén álló autóstól megkérdeztük, hogy nincs-e kedve továbbmenni Lenti felé, velünk együtt. Nem volt. Kérdezte, hogy honnan jövünk ezekkel a nagy hátizsákokkal. Mondtuk, hogy Barcelonából. Erre ő:
- Tessék? - nah, hát ilyen akcentusunk lett az elmúlt három hét alatt, vagy mi!?
Nem erőltettük, továbbmentünk.

Végül úgy félúton megállt nekünk egy kocsi, egy legalább 80 éves bácsika vezette, mellette a hasonló korú felesége.
- Szálljatok be, ha nem féltek a kutyától! - mondta, mi meg észrevettük, hogy egy doberman fekszik a hátsó ülésen.
- Csak utánad! -mondta előzékenyen kecsó, így beültem a kutya mellé (aki egyébként abszolút barátságos volt, és végigszaglászott minket. Gyanítom, hogy elég sok izgalmas dolgot "mesélhettünk" neki így... majd a combomra fektette a fejét, úgyhogy azt hiszem gyorsan ment a barátkozás).
- Honnan jöttetek? - kérdezte a bácsi.
- Barcelonából, stoppal.
- Na, az szuper! Jól tettétek! Mi a feleségemmel most hétvégén fogunk leutazni a Horvát tengerpartra...
Na kérem, így kell ezt csinálni! Ez a két idős ember egy pillanatra sem lepődött meg rajtunk, sőt.

Lentiben bementünk egy boltba, és mindent számolgattunk át euróba (hiszen azt szoktuk meg az elmúlt időszakban) és örömmel konstatáltuk, hogy minden milyen olcsó, így egyből jól bevásároltunk mindenféle eleséget, amit a bolttól nem messze egy füves területen üldögélve meg is ettünk. Utána a vasútállomás felé sétálva néhány kissrác húzott el mellettünk biciklivel, és az egyikük nekiment a kecsó hátizsákjának, de nem esett el, és száguldott is tovább.

az utolsó kép rólam a vonaton, kecsó sérült (élesség nélküli) gépével

A hazavonatozás már nem volt izgalmas, kora délután otthon is voltunk. Azon gondolkodtam, hogy Barcelona óta nem aludtunk fedett helyen.
És hogy jól tettük, hogy elindultunk. A többi már nem volt nehéz. Jött magától. Vagyis inkább mi mentünk, magunktól.
És igen, megcsináltuk.
Hatalmas élmény volt.
Elégedett voltam.

A sziklás talajjal lassan barátságot kötöttem, és hamar megállapítottuk, hogy mely területeink kompatibilisek, így egy idő után nem is volt olyan kényelmetlen. A hálózsákomban pedig jó meleg volt, így egész jót aludtam. Csak hajnalban ébredtem fel arra, hogy a kilátóban egy nagyobb társaság hangoskodik. Angolul beszéltek, és a kilátás mellett arról tanakodtak, hogy magyarok vagy románok vagyunk-e. Én nem mozdultam, csak hallgattam őket. Az egyikük ledobott egy fém sörös dobozt a sziklákra, tőlünk pár méterre (tehát nem minket akart megdobni), én pedig arra gondoltam, hogy "paraszt". Aztán elmentek, én pedig aludtam tovább.

Már világos volt, amikor közeledő lépteket hallottam, és amikor kinyitottam a szemem, pont az orrom előtt lépett egyet egy - a közeli perspektíva miatt - hatalmas láb. Felnéztem utána, egy karbantartó ruhába öltözött munkás volt, aki odament az út alatt keresztülvezető csőhöz (amit már említettem), ott ellenőrzött valamit, majd elment. Nem foglalkozott velünk. Ezek után nem sokkal felkeltem, csak még élveztem kicsit a fetrengést és a friss levegőt. Idővel kecsó is felébredt. A flakonban maradt vizünkkel fogat mostunk, közben néztük a reggeli Monacot és a tengert a sok kis apró hajócskával. A luxusyachtocskákkal. :) Hát, szebb volt ez a látvány a fogmosáshoz, mint a már unalomig látott tükör!

 képrejtvény: hol alszik kecsó?

megfejtés: a naracssárga színű valami a kecsó a kék hálózsákjában, a zöld hálózsák pedig az enyém

Összepakoltunk, én értem hamarabb fel. Még éppen léptem át az út menti korláton, amikor jött egy autó, így reflexből kitettem a kezem és... meg is állt! Nem hittem a szememnek! Hátraszóltam kecsónak, hogy siessen. Egy fiatal srác vezette, mellette a barátnője. Mondta is mosolyogva angolul, amikor meglátta kecsót, hogy áhá, ketten vagytok, cseles! Én meg magyarázkodtam, hogy nem-nem, csak épp most értünk ide. Ők felvittek minket az autópályára, és nem beszéltek túl jól angolul, így volt egy kis félreértés, amikor a térképen mutogatták, hogy "autogrill, autogrill", mi meg nem tudtuk eldönteni, hogy az most az autópálya vagy az autóút, mert ugye nekünk az autópályán kellett maradnunk. Aztán kiderült, hogy az a kajálós pihenőhelyek neve.

nem mindig volt meg a magabiztosságom a stoppoláshoz, de mivel muszáj volt ha haza akartam jutni, így néha ezt a köztes megoldást választottam...

Úgy Genova magasságában ki is tettek minket, mert elkanyarodtak. Kiszálltunk egy kicsi, de annál forgalmasabb benzinkútnál. Itt egy ideig próbáltunk tovább stoppolni, aztán eszembe jutott, hogy úgy egy óra múlva kezdődik a magyar Forma-1-es futam, és ott volt tévé. Így kecsó - beletörődve a sorsába - vett magának valami hatalmas adag kaját, meg a kisbolt édesség-részlegét kb. felvásároltuk. Valamint a pultos lányokat megkértük, hogy dugják be a mobilunk töltőit, így a telefonjaink is velünk együtt energetizálódtak. Megnéztük a Forma-1-et, majd nem sokkal utána már egy ütött-kopott barna-kék foltos kocsi hátsó ülésein ültünk, egy teljesen vidám marokkói forma mögött, ő csak Milánó környékéig vitt minket, de ennyivel is beljebb voltunk.

Ott egy nagy benzinkút-kajálda-parkoló szélén éppen elfáradva a padkán üldögélve stoppolgattunk, amikor odajött hozzánk egy nagydarab igénytelen raszta lány, és valamit kérdezett. Hatalmas volt és erős testalkatú, előző életében biztos, hogy Amazon volt. Kissé nehezen értettük meg egymást, azt hittük útbaigazítást kér, és már vettük elő a térképünket, amikor kiderült, hogy üzemanyagot szeretnének. Egy benzinkútnál erre igencsak furcsán néztünk, mire felvilágosított, hogy "de nem úgy, hanem ingyen!". Közben megérkezett a barátnője, aki szintén nem sokban különbözött tőle. Mondtuk, hogy mi stoppolunk, így nincs nálunk benzin, ellenben szivesen használnánk velük együtt egy darabig mi is azt, amit sikerül szerezniük. Rávágták hogy oké, aztán lendületesen mentek is tovább, és kérdezgették a kamionosokat. Közben belenéztek a kukákba is, valamit egyikük ki is vett és eltette. Mi meg csodálkoztunk rajtuk, elég extrém jelenségek voltak.

Egy idő után tényleg jöttek pár kanna benzinnel, és beletöltötték a hatalmas furgonjukba, amelynek a belseje pedig úgy nézett ki, mint egy mini házikó belseje: egy kétszemélyes franciaágy az ülések mögött, keresztben fölé szerelve egy polc megpakolva mindenféle kacattal, olvasólámpa, tükör a falon, egy fél bicikli a másikon, soksok karton víz a földön, hatalmas mennyiségű zöldség és gyümölcs ládákban, rengeteg ruha egymásra dobálva, néhány könyv, távcső, egy vicces jelmez, csilingelő valamik, stb...

Elől csak egy hely volt még mellettük, és mivel én beszéltem jobban angolul, nekem jutott a megtiszteltetés, hogy oda üljek. Sajnos. Kecsó meg elfeküdt hátul az ágyukon. Na, mondjuk az sem lehetett a legjobb hely, amilyen igénytelenek voltak (és mondom ezt azok után, hogy az út szélén aludtunk!). Mindenesetre elindultunk, és ezek folyamatosan dumáltak, vitatkoztak, ordibáltak egymással, nevetgéltek, stb. Én meg röhögve csóváltam a fejem, annyira hiperaktívak voltak. Persze észrevették, és néha bevontak a társalgásba. Általában angolul beszéltek, de néha olaszul vagy németül is. Erre rákérdeztem, mire elmesélték, hogy az egyes számú Amazon (a nevükre nem emlékszem) Japánban született, de amúgy német az anyja és svájci az apja. A kettes számú Amazon pedig olasz volt. És egyébként Spanyolországban éltek, csak egy olasz barátjukhoz mentek éppen. Ja, és a furgon angol volt, mert én pl baloldalon elől ültem, de nem volt előttem kormány. Pedig talán jobb lett volna, mert ahogy ezek vezettek... de én már nem lepődtem meg semmin.
Najó, de. Amikor megkérdezte az egyik, hogy értek-e az elektronikához, én balga pedig azt válaszoltam, hogy elektronika szakos középiskolába jártam.... erre kitépte a rádiót a helyéről - ami még szikrázott is néhányat - a kezembe adta, és azt mondta, hogy "akkor ezt csináld meg, mert egy ideje nem működik". Na, akkor meglepődtem...!!! Persze pár perc okos tekintettel nézés után megállapítottam, hogy nem tudok vele mit kezdeni, erre a mellettem ülő kettes számú amazon mondta, hogy "csak meg lehet csinálni valahogy", és véletlenszerűen dugdosta össze a kocsiból kilógó vezetékeket a rádióból kilógókkal, és ha szikrázott, akkor tudta, hogy az úgy nem jó.
Majd odadobta a kesztyűtartóra, és mondta a másiknak, hogy "nem baj, akkor énekelünk majd!".
Velük együtt nevettem egy jót ezen, de aztán én már nem nevettem, amikor tényleg elkezdtek énekelni. Szóval nagyjából ilyenekkel telt az út, amíg végre elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol ők lekanyarodtak délnek, és kitettek minket egy nagy benzinkútnál.

nem mertem őket közelebbről lefotózni :D

egy zoomos próbálkozás

Egy hatalmas helyen tettek ki minket, ahol a kamionok hosszú sorokban parkoltak egymás mellett. Ez tökéletes lesz - gondoltuk, és elkezdtük végignézni a rendszámaikat. Egyszer csak meg is láttunk egy magyar rendszámot, ami ráadásul pontosan ugyanaz volt, mint amit Barcelona mellett már láttunk egy kocsiból (véletlenül emlékeztünk rá), és a kamion festése is pont ugyanaz volt. Mindez vasárnap 23:15-kor volt, így tudtuk, hogy éjfélkor vége a hétvégi kamion-stopnak, és mehetnek tovább. Ezért leültünk a kamionnal szemben a padkára, és vártunk.

Reggel arra eszméltem, hogy a szuper-izoláló túlélő fólia alólam kilógó részét fújja a szél, és sajátosan zörgő hangot ad. Valamint lépések hangja recseg a park apró kavicsain. Résnyire nyitom a szemem, látom hogy egy fiatal srác és mögötte a barátnője megy el mellettem, a barátnője mosolyog rám. Pár másodperc múlva felülök, utánuk nézek, és látom, hogy a mellettem lévő betonasztaloknál családok reggeliznek, beszélgetnek, néhányan odébb nézik a kilátást, vagyis Monacot alattunk, és a végtelen tengert. Kellemesen sütött a nap, igazán barátságos és családias ébredés volt. Felkeltünk, összepakoltunk, odamentünk a két angol sráchoz, ők is épp ébredtek.

útban lefelé Monacoba

kecsó nézelődik a kocsiból

Fogatmostunk a közeli mosdóban, megtöltöttük a flakonunkat , és leautóztunk Monaco szélére, onnan pedig gyalog vetettük be magunkat a gazdagok közé. Reggelre maradt egy csokim, azt megettem. Mást nem is ettem már ezen a napon, mert olyan árak voltak. Illetve kisboltot nem is láttunk.

az egyik sportkocsi a sokból

Egyébként én teljesen be voltam indulva, mert kiskorom óta forma-1 fanatikus vagyok, és a Monacoi utcai pályát régóta ismertem, és nagyon sokat mentem is rajta különböző számítógépes játékokkal, így egy megvilágosodással ért fel, amikor felismertem a pálya egyik kanyarját, és onnantól "ráhelyeztem" az utakra a pálya vonalvezetését, és rögtön az az érzésem támadt, hogy ismerem Monaco-t. Még a felismerhető házak is ugyanott voltak, ahol a játékokban már láttam őket.
A két angol srácot is érdekelte a forma-1, de egy idő után rájöttem, hogy egyedül maradtam a lelkesedésemmel, így magamban örültem. Egyébként abszolút barátságosak voltak, de mégsem beszélgettünk túl sokat.

a híres alagút, amin keresztül a forma-1-esek is száguldoznak

Ferrari szervíz... ilyet is ritkán látni Magyarországon

Szép lassan egyre magasabbra jutottunk, és a fenti fotón látható kilátásnál megálltunk, és rájöttünk, hogy hajtogatnunk kell egy papírrepülőt... mert ez egyszerűen a papírrepülő-reptetők paradicsoma! Bár mi nem vagyunk azok, de egy ilyen helyen még mi sem tudtunk ellenállni! Mire nagy nehezen szereztünk valami újságot, aminek az egyik lapjából hajtottunk egy repülőt, az angolok már messze jártak. Ledobtuk, a repülőnk pedig mintha csak gúnyolódna velünk, fogta magát és szinte függőlegesen az alattunk levő szintre zuhant. Hát igen, úgy látszik gyakorolnunk kellett volna otthon! Ha ezt tudtuk volna...!
Ekkor az angol srácok után indultunk, akik... nem voltak sehol. Először nevetgéltünk, hogy milyen jó humoruk van hogy elbújnak, és így akarnak ránk ijeszteni az infantilis viselkedésünkért cserébe. Pláne hogy a kocsijukban vannak a hátizsákjaink. Kiabáltunk utánuk, meg benéztünk a mellékutcákba, és lassan rájöttünk, hogy ezek nem viccelnek - tényleg továbbmentek. Közben arra is rájöttünk, hogy abszolút semmilyen elérhetőséget sem cseréltünk még, se mobiltelefonszámot, de még egy nyamvadt email címet se... igaziból a nevükben sem voltunk biztosak! Bár bemutatkoztak anno, de hát ki emlékszik már arra...
Na ekkor egy kicsit kezdtünk aggódni, mert bár abban biztosak voltunk, hogy nekik nincs szükségük arra a pár koszos ruhára a hátizsákjainkban, de azért mégiscsak. Első gondolatunk volt, hogy egyből visszaindulunk és megvárjuk őket a kocsinál, de közben eszünkbe jutott, hogy valami autókiállítást emlegettek. Így rohamléptekben lefelé menet amikor megláttunk egy téren pár ránézésre is szélsőségesen drága autót, odamentünk. Nagy tömeg volt, mi pedig az autók helyett az embereket néztük. És akkor egyszer csak megláttuk őket mellettünk nem sokkal. Na, akkor nagy kő esett le a szívünkről... ők pedig úgy konstatáltak minket, mint akik el se vesztek. Lehet, hogy észre sem vették!?

Visszafogom magam, és nem mutatok unalmas képeket drága autókról. De ezt az egyet beteszem ide, ugyanis érdemes megnézni a feliratot: concept car!
Tehát ez egy egyedi prototípus. Épp akkor parkolt be, amikor fotóztam. Aztán egyből jött a személyzet, és körbevették kordonokkal.

pálmafák, csak a feeling kedvéért

Az autónézegetés után beültünk az ottani fagyizóba, ami nem volt túl elegáns, de ebben az országban a "nem túl elegáns" azt jelentette, hogy máshol elegáns lenne. A két angol srác egyből kért egy-egy kehely fagyit, meg kólát. Mi szerényen annyit mondtunk, hogy megnézzük az árlistát. Ami egy pillanat alatt el is vette a kedvünket, mert ha jól emlékszem, egy adag fagyi 10 euró volt. Így amikor jött a pincérlány, mondtuk hogy egyelőre semmit, köszönjük... ő pedig erre bármiféle lenézés vagy ilyesmi nélkül hozott nekünk egy-egy pohár vizet. Ez jól esett.
Ott beszélgettünk a két angol sráccal elég sokat. Például megtudtuk, hogy 10 hetes európa körúton vannak, de közben egyszer már hazarepültek egy kicsit pihenni. Amikor arról volt szó, hogy mennyibe kerül nekik ez az egész, és dobálóztak a sok-sok 1000 eurókkal, akkor mi már meg se mertünk szólalni, mert teljesen irreálisnak éreztük magunkat. Persze rákérdeztek, és kis számolgatás után (írtuk egyébként) közöltük, hogy két és fél hete vagyunk úton, ezalatt eddig kb. 200 eurót költöttünk fejenként. Ők persze nem számítottak ilyen "szélsőséges" összegre, de elhitték. Mielőtt tovább indultunk, igencsak elkerekedett a szemük a számlára. Monaco még két angolnak is drága volt.

azt a hotelt a sziklák tetején jól nézzétek meg, még lesz dolgunk vele

útközben beugrottunk egy japán kertbe is


...ahol éppen egy esküvőt is tartottak


és barátságos Koi pontyok úszkáltak a vízben

és persze szépséges növényzet is volt


ez a fotó meg még a korai hetvenes évekből való, majdnem

az angolok karavánkocsija


és persze jobb oldalon volt a kormányuk

Reggel félálomban, résnyire nyitott szemnél konstatáltam, hogy

1, hiába kemény a pad egy ágyhoz képest, nagyon jót aludtam
2, tőlem pár méterre a járdán emberek sétálnak. Biztos mennek dolgozni...

Végül újra nekiálltunk megfelelő utat találni, soksok - az autópályával párhuzamos - sétálás után még mindig nem találtunk megfelelő felhajtót. Hihetetlen. Jött szembe egy fiú és egy lány, szintén nagy hátizsákokkal, gondoltuk megkérdezzük őket, hátha tudnak tanácsot adni. Megkérdeztük angolul, hogy hogyan lehetne feljutni az autópályára... pár mondat után a fiú tanulmányozza a térképet, majd azt mondja a lánynak: "Ezt hogyan is mondják angolul?"
Erre mi, magyarul: ha nem tudjátok, mondjátok magyarul! :D

magyar alternatív utazók 12. országos spontán találkozója, Barcelona külvárosa

Ezek után jól elbeszélgettünk, kiderült, hogy ők is járják európát, és a nagyvárosok főterein hastáncos és egyéb bemutatókból élnek, valamint úgy keresnek a nagyvárosokban szállást, hogy a térképen ráböknek a legnagyobb zöld területre, hogy az ott jó lesz. Ahogy mi is aludtunk most az éjjel. Persze van sátruk is, és néha kivesznek egy szobát is ha éppen olyanjuk van.

csoportkép

Miután megosztottuk egymással az élményeinket, tapasztalatainkat, tanácsainkat, elérhetőségeinket, ők továbbindulnak, mi pedig elkezdünk a háttérben látható táblánál stoppolni. Hátha.

itt álldogáltunk pár órát, de olyan gyér volt a forgalom, hogy végül rávettük magunkat, hogy továbbmenjünk az autópálya mentén. Legfeljebb elsétálunk Franciaországba... vagy akár haza. Végül a kitartásunk meghozta gyümölcsét, és egy idő után az autópálya melletti benzinkútnál álldogálltunk, és a benzinkútból elinduló autókat próbálta egyikünk stoppolni, a másikunk kérdezősködött. Néha váltottunk. Idővel itt is szerencsével jártunk: egy furgonos fiú+lányt megkérdezve mondták, hogy persze, szivesen elvisznek minket. A stoppolás legnagyobb tanulsága: néha kitartás és végtelen remény kell hozzá. De idővel mindig tovább lehet jutni.

Ők kitettek minket Figuerasnál egy benzinkútnál, mivel már rutinosan megkértük őket, hogy mielőtt lekanyarodnak az autópályáról, az utolsó benzinkútnál tegyenek ki minket, hogy tovább tudjunk stoppolni, és ne kelljen sokat bénázni a mellékutakon (figyelem: ha nincs tuti térképünk az utolsó benzinkútról, akkor érdemes az útszakasz vége felé jóval a vége előtt az első benzinkútnál kiszállni).

nehogy azt higyjétek, hogy egy stoppos egész nap csak üldögél a kocsikban és tesped! Ahhoz, hogy jó formában tartsuk magunkat, kitaláltuk a fenti videón látható gyakorlatot, aminek a stoppossport (copyright!) nevet adtuk. :D

de természetesen nem csak a testünket, az elménket is edzettük... ezen a képen látható például, ahogy kecsó pusztán a gondolatok erejével lebegteti a táblánkat

Itt egyébként találkoztunk egy lengyel huszonéves párral, akik szintén stoppoltak. Beszélgettünk kicsit, és mivel ők voltak ott hamarabb, becsületesen csak mögéjük álltunk. Sorbaálltunk. Elég hamar fel is vették őket. Hát igen, egy fiú-lány páros bizalomkeltőbb, mint két fiú.

Pár óra múlva kecsó érdeklődésére két "francia gengsztersrác" felvesz minket, és már úton is vagyunk franciaország felé. Ők nem azok a bizalomgerjesztő arcúak, de mégsem úgy tűnnek, mint akiknek bármilyen hátsó szándékuk van velünk. Bár az egyikük szerintem nem szimpatizált velem (néha pár pillanatra olyan méregető módon nézett a középső visszapillantóban), de pl amikor megálltunk pihenni, megmutogatták a térképen hogy merre mennek, megbeszéltük hogy benzinkútnál tesznek majd ki minket, és amúgy is beszélgettünk kicsit. Pár órányi francia gengszter-rap hallgatás után már Franciaországban voltunk, közben be is sötétedett. Arlesnél kitettek minket egy benzinkútnál.

Ott leültem egy padra, kecsó bement venni kaját. Ekkor pont velem szemben megjelent egy kis átmeneti valami a sima autó és a lakókocsi között, és kiszállt belőle két fiatal srác, mezítláb. Bementek venni valamit, én pedig már mosolyogtam magamban. Visszajöttek, egyiküket megszólítottam: Do you speak english? Yes. Are you english? Yes. Can we go with you? Yes.

És már úton is voltunk velük Marseille felé. A városba beérve a kocsiból körülnézve úgy döntöttek, hogy mégsem érdekli őket Marseille, és mentünk tovább Monaco felé. Éjfél után megérkeztünk a Monaco melletti hegy oldalában lévő parkolóba.

Reggel összepakoltunk, és "elindultunk haza". Már vártak otthon, és a biztosításunk is lejáróban volt. De igaziból mentünk volna még tovább. Már kezdtünk belejönni ebbe a spontán életmódba, és egyre jobban feltaláltuk magunkat a különböző helyzetekben. 

Szóval elindultunk a vasútállomásra a nagy hátizsákjainkért (azok a megérkezés óta ott voltak, és a plussz nap miatt még 3 eurót be kellett dobni, hogy kivehessük), de jó hosszú és kacskaringós úton mentünk, még megnézegettük Barcelona kisebb utcáit is. A piacon ismét vettünk kaját, üldögéltünk, ettünk. Benéztünk a boltokba, kecsó gyakran kommunikatív volt, többek között az egyik boltban megkérdezte hogy mi ez a zene ami megy, mert hogy majd otthon is akarja hallgatni. Például.

valami valamikor megcsípett, de nem volt vészes

amit láttok, az a csap, maximálisan megnyitva... mire megtöltöttem a flakonunkat, egészen elgémberedett a kezem

Reggel első dolgunk volt, hogy kimentünk a közeli piacra, ahol vettünk egy-egy nagy gyümölcstálat mindenféle vegyes gyümölccsel, és hozzá fél liter préselt gyümölcslét. Kiültünk a La Rambla szélére, és az embereken mozizva nagyon jóllaktunk.

Elindultunk felderíteni Barcelonát... megállapítottuk, hogy itt is van graffitis kultúra

"áram van, ne ússz!"- nem úsztunk.

Hahaha, kecsó Münchenes fotója miatt most itt a bosszú tőlem...kecsó kajál

Közeledve a Sagrada Familiahoz megállapítottuk, hogy nem kicsi

A terhelő bizonyíték, hogy ott voltam. És persze a kötelező hülye beállás ;)

Kecsó, fotózzuk le, ahogy kidobjuk az utolsó táblánkat! Mivel innen már csak hazafelé megyünk... ok? Na, előveszem a gépem, bekapcsolom, várj...mondom várj, bameg! Na mindegy. :D

itt azt láthatjátok, ahogy két nagyobb út eltűnik egy játszótér alatt

ez az előző képhez képest egy teljes fordulat... íme, az út eltűnt a város alatt:)

felmentünk a Güell-parkba: kecsó "töklaza", kaktusz, kilátás

a Sagrada Familia építését 1882. március 19-én kezdték el.
Azt mondják, 2182-ben be is fejezik...

Az ellenállók tábora a város szélén volt

kecsó azt állította, hogy gyorsabb a fénynél. Ezt úgy bizonyította, hogy fotóztam egyet, és ő közben olyan gyorsan rohangált, hogy többször is rajta van a képen. Sőt, mondta, hogy közben egyszer még pihent is. De én már nem lepődök meg semmin vele kapcsolatban... :D

ez a kép nem rossz, de a lényeg a következő kép lesz, ami ez alatt készült

a park felső részét ez a rengeteg oszlop tartja

a Güell-park kijárata... illetve gyanús, hogy a bejárata, csak akkor mi hátulról támadtuk szegényt

észrevettünk egy kiszabadult papagájt... aztán mégegyet... aztán mégegyet!
Ott örültünk, hogy mekkora esélye van annak, hogy egyszerre három elszökött papagájt látunk!?
Aztán lassan kiderült, hogy a papagáj szabadon élő állat errefelé...

hazafelé beugrottunk egy netcaféba, és egy rosszhírt hozó email miatt elég szarul voltam, és utána úgy csináltam ezt a fotót. És az a csodálatos, hogy a fotón ebből nem látszik semmi... max hogy kicsit ferde.

Láttunk még sok mindent Barcelonából, megint egész este mászkáltunk...volt egy villamossín, ami úgy ment át egy park szélén, hogy a fűben volt a sín, és a sinek között is fű volt... mit fű, pázsit!

Mivel reggel kijelentkeztünk a hostelből, mászkáltunk és kerestünk másikat, ami olcsóbb, meg amúgy eléggé tele voltak...végül kezdtünk kicsit megijedni, akkor végre találtunk egyet, ahol egy tipikus angol úriember volt a recepciós... mondta, hogy már csak egyetlen szobája van, 44 euró egy éjszakára. Kiderült, hogy nincs elég pénzünk, így megígértettük vele, hogy nem adja ki másnak, amíg elmegyünk pénzt felvenni... ő ezt nagyon nem akarta, sokáig ellenkezett, de addig győzködtük, amíg azt mondta, hogy rendben, de nagyon siessünk, és nem ígéri, hogy túl sokáig foglalja nekünk a szobát . Mi siettünk volna, de a legközelebbi automatát negyed órányira találtuk meg, így fél órával később értünk vissza.
A következő kép fogadott minket, ahogy felértünk a lépcsőn: a recepció előtt áll Antonio Banderas, meglát minket, és mérgesen a pultra csapja a szobakulcsot. A mi szobánk kulcsát. Persze kínjában röhög is közben. Spanyolos hangossággal mérgelődik a recepciósnak, aki pókerarccal veszi tudomásul, hogy visszatértünk, tehát az utolsó kulcs joga minket illet. Banderas valami olyasmit mond, hogy "shit, you had the luck", közben rájövünk, hogy ez nem is ő. Valamit magyaráz még nekünk, majd ledobja magát a recepció melletti fotelbe, és elkezdi nézni a tévét. Látszik rajta, hogy ott fog éjszakázni.

Mi felmegyünk, lepakolunk, és fájlaljuk a lábunkat. Ma legalább 500 km-t gyalogoltunk...az utolsó fél órában már úgy éreztem, hogy a sarokcsontomon járok. Fájt.

Lefekszünk aludni egy jót. A szobában a két sarokban az egy-egy ágy, harmadik sarok mellett az ajtó, negyedik sarok helyén egy kis 1x1 méteres beugró, ott van az ablak. Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy valaki elmegy az ajtótól az ablakig, és a beugróban elbújik. Kecsóra nézek, ő is éppen felül az ágyán. Mondom neki, hogy te is láttad?!? Azt mondja igen, ott ment el valaki... felpattantam, és jó nagy kerülővel mentem, hogy benézzek a beugróba, úgy, hogy ne tudjon rám ugrani az a valaki onnan. Jó kis adrenalinlöket volt... végül benéztem teljesen, és nem volt ott senki. Az ablakot tárva-nyitva hagytuk éjszakára, mert meleg volt, de a negyediken voltunk, és egy kis belső udvarra nyílt az ablak. Alattunk házibuliztak, az ablak mellett egy eresz csöve. Valaki lemászott volna? Megnéztem az ajtót, a kulcs benne, és be volt zárva... asszem retesz is volt. Akkor valaki felmászott, aztán lemászott? Vagy csak közösen hallucináltunk? Sose tudtuk meg. :)

A tapasztalt fesztivállátogatók ismerik az élményt, amikor az ember még álmos, de már a hőségtől nem bír tovább aludni a sátorban, de azért még forgolódik jódarabig. Meg kinyitja a sátor ajtaját, és rugdossa a lábával, szellőztetés gyanánt, ami pár percre még jó is lehet. De aztán.... majd amikor kilép a sátorból a negyven fokba, fellélegez, és boldogan konstatálta volna, ha ilyen kellemes idő lett volna a sátorban is... Na így éreztem magam reggel. Készítettem egy videót arról, hogy hol sátraztunk, miközben kecsó még mindig aludt bent a hőségben. Megint felmerült bennem, hogy ő nem is ember... :)

Hopp, egy sátor

Felébresztettem kecsót is, sátor össze, és már álltunk is az út szélén. Aztán álltunk az út szélén, majd még egy kicsit álltunk az út szélén. Mikor már pont kezdtük volna unni, megállt egy fehér kis furgonszerűség. Beültünk a raktérbe a földre. Egy 40-es illető vezette, akinek olyan arca volt, hogy még ha akarná se tudná letagadni, hogy a legaktívabb hippik közé tartozott anno. Mellette egy öreg néni, az anyukája. Aki egyből el is kezdett kérdezősködni és magyarázni nekünk, nagyon barátságos volt, és közös nyelv híján a fiát használta tolmácsnak. Kicsit sem lepődött meg a vállalkozásunkon, ellenben próbált ellátni minél több tanáccsal. Figueras mellett kiraktak, mert nem Barcelonába mentek.

ez az angyalka vigyázott ránk út közben

Az angyalka előlről

Na itt megint álldogáltunk egy darabig, közben néha bementünk a közeli kis kifőzdébe ebédelni, meg megnézni a helyi embereket. Olyan spanyolosak voltak. Újságot olvastak és sültkrumplit ettek. Itt a sok várakozás és a körülnézés miatt sokmindenre rájöttünk, hogy hogyan érdemes stoppolni, és hol. Végül egy híd alatt felvett minket egy furgonos, aki végre Barcelonába ment. Román volt, nagyon jófej és közvetlen volt. Matracokat szállított egy bútorboltba. Mondta, hogy várjuk meg amíg kipakol, és akkor bevisz minket Barcelona központjába. Bementünk a boltba, szép félluxus hely volt, drága ágyakkal és bútorokkal. Bemutatott a barátjának, aki adott nekünk űdítőt, elénk tette az édességes tálat, meg pár prospektust, hogy ne unatkozzunk amíg pakolnak. Mi mentünk hogy segítünk, ha már ő is "segített" nekünk Barcelonába jutni, de csak mosolyogva legyintett, és nem hagyta hogy segítsünk. Miután kipakolt, tényleg bevitt minket Barcelona belvárosába, és közben elmondott pár dolgot, hogy mit érdemes megnézni. Mondtuk neki, hogy a vonatállomásra mennénk először, hogy a csomagmegörzőbe letegyük a nagy hátizsákot, hogy könnyedebben mászkáljunk a városban szállást keresni. Úgyhogy a vasútállomás előtt tett le minket. Megköszöntük a kedvességét, lepakoltunk a hátizsákjainkat, és elindultunk a La Ramblára, a központi kerület központi utcájába.

pedig mi azt hittük, hogy Barcelona vendégszerető város... de szerencsére mi nem turisták voltunk, hanem stopposok, így ránk ez a plakát nem vonatkozott :D

Ott hirtelen hatalmas tömeg, élet, őrület, mozgás, utcai árusok, pantomimesek, emberi szobrok, turisták, diákok, rockerek és hippik, mindenki mindenfelé, egy nagy forgatagot alkotva... ez nagyon kellemes meglepetés volt számunkra, így szerda este:)

Kerestünk szállást, oda kellett figyelni mert a hosteles csávó át akart verni:
- How much?
- Seventeen.
- Seventeen? Really? SevenTEEN? Really? Ok.
...és erre lehúzott a kártyánkról 70 EURO-t. De rövid vitatkozás után visszaadta készpénzben. Végül egy másik helyen kivettünk egy szobát, és belevetettük magunkat az éjszakába.

"Kecsó, állj oda a stoppos táblánkkal és csinálj úgy mintha stoppolnál, mert az olyan menő!" hehehe:D

A La Ramblán öt méterenként kézből árulták a sört helyi fiatalok, de némelyek odasúgták azt is, hogy "marijuana, hasis?"... sörözgettünk, gyrost ettünk, ilyesmi. Egyik indiai étkezdében vettem egy vizet 0,6 euróért, kettessel fizettem, és csak 0,4-et adott vissza... szerencsére kifelé menet észrevettem, visszamentem, szóltam, és odaadta a maradék 1 eurót. Fél órán belül kétszer akartak átverni. Grr.
Sétálgattunk, tanulmányoztuk az embereket, és egyszercsak találkoztunk egy négyfős "turistacsoporttal": huszonéves srácokkal, akik magyarul beszéltek, ezért odamentünk hozzájuk. Ültünk az egyik kirakat előtti kőtömbön, és beszélgettünk. Eléggé készen voltak már, az egyik folyamatosan azt kérdezgette a másiktól, hogy az megcsalás, ha itt most összejön egy lánnyal egy éjszakára? És a barátjától várta a megnyugtató "nem" választ, a feloldozást a még el sem követett bűneiért. Elég felületes beszélgetést folytattunk velük, mondtuk hogy stoppal jöttünk, ők mondták, hogy repülővel. Egymást hülyézték, hogy fizettek a repülőért, ahelyett, hogy ingyen jöttek volna ők is. :) Végül mondtuk, hogy megyünk tovább, körülnézünk még. Még utánunk szóltak, hogy "Magyarországon biztosan nem lennénk haverok!". Hát, nem lehet mindig egy hullámhosszon lenni.

Reggel lövöldözésre ébredtünk (a szomszéd srác szórakozott), megettük a maradék kaját, összepakoltunk, hátunkra kaptuk a cuccunkat és a lakásunkat és kisétáltunk l'Estartit szélére stoppolni. Hamarosan felvett két spanyol lány egy hippifurgonnal.

Mi Barcelonába terveztük az utat, de azt mondták Cadaqués-be mennek, ahol Dalí háza található, úgyhogy úgy döntöttünk velük tartunk.

hangulatos kis hippifurgon volt

a táj erősen spanyolos volt

ez már közel volt

Megérkeztünk egy kempinghez, ők oda mentek, elköszöntünk egymástól. A recepciónál megkértük hogy vigyázzanak a hátizsákjainkra, és elindultunk felderíteni a környéket. Természetesen Dalí háza volt az elsődleges célpont.

Dalí háza előtt kezdett furcsa lenni a valóság

Dalí ezt látta a nappalijából

Dalí hálószobája

Dalí fürdőszobájában kecsó átvette a hangulatot

a "tojásszoba". Itt az ember középre állva a saját suttogásától is megsüketül

volt még jópár furcsaság ebben a házban...

a kilátás a házból

az udvar egy része

kecsó kertipartizik

a háztól nem messze

Miután visszatértünk a valóságba, már késő délután volt. Visszamentünk a hátizsákjainkért, mert nagy optimistán úgy gondoltuk hogy estére Barcelonába akarunk lenni. Ahogy sétáltunk visszafelé a kempingbe, elkezdett fájni a jobb fülem. Mintha egy tűt szépen lassan egyre mélyebbre szúrnának, amíg ki nem szúr valamit amiből valami genny kezd folyni. "hé... hé... áááááhh"- kb ennyit tudtam reagálni rá, meg fogtam a fülemet. Hirtelen eléggé megrémisztett a dolog, nem akartam hogy egy ilyen problémázás bezavarjon az útba. Pont odaértünk a kempingbe, akkor még szúrt egy erőset (szerintem évek óta nem fájt így semmi), aztán kezdett csillapodni. A kecsó megnézte a fülem (azt hittem hogy valami mindjárt folyni fog belőle), erre kimászott belőle egy hangya...ami valószínűleg megcsípett.
A kis szemét. De utána egy fél órával késöbb már alig éreztem.

itt kecsó stoppolni próbál, egy kiscica meg is állt és értetlenül nézett

nem, ez nem az a kiscica volt (ez nagy és bölcs macska volt)

egy kis Cadaqués belülről

az öböl partján

itt stoppoltunk a tábla mögött, nem volt a legjobb hely

Szóval nagy optimistán kiálltunk a Barcelona táblával a sötédetésbe. Már éppen azon gondolkodtam, hogy a kemping kb 20 perc séta, de lehet hogy találunk valahol a közelben egy eldugott sátornyi helyet, amikor megállt nekünk egy fekete autó. Egy szimpatikus fiatal pár ült benne. Egy ausztrál srác egy angol nővel, bérelt holland kocsival Spanyolországban beszélgetett két magyarral. :) A lány grafikus volt, így gyorsan meg is találtuk a közös hangot. Ők Roses-ba mentek, így valahol egy falu melletti kereszteződésnél kiszálltunk. Elég sötét volt ott, az út nem volt megvilágítva, csak egy éppen zárvatartó buzibár fényei világítottak az út mellett, így oda álltunk stoppolni, de miután folyamatosan ránkvillogtak, reflektoroztak, dudáltak, sőt, az egyik autó ránk is húzta a kormányt, úgy döntöttünk hogy feladjuk. Csak kb egy óráig voltam egy sokak által utált szubkultúra "tévedésbeli tagja", de máris utáltam azokat akik utáltak engem, anélkül hogy ismertek volna. Egyszerűen szar érzés volt.

Felállítottuk a sátrat és lefeküdtünk csak úgy natúr a hálózsákjainkra (semmi extra kipakolás, meg nagyon meleg volt), a kecsó egyből elaludt. Nem szívbajos a srác. Pedig fújt a szél, és hamarosan a tisztásra beállított két autó tőlünk kb 20 méterre. Az egyik lámpája pont felénk világított, szóval tuti észrevettek. Én kukucskáltam a felső kis ablakon: pár ember kiszállt, mozgolódott, valamit bizniszeltek egymással, aztán elhajtottak. Egy rövid ideig nem éreztem magam biztonságban, de aztán ahogy elmentek, minden csöndes lett, és aludtunk egyet reggelig.

Reggel felébredtem a sátorban, kecsó sehol. ("Végre egy kis nyugi" - gondoltam:D)
Összeszedtem a szennyesemet és a kemping mosdóiban kimostam őket, majd kifeszítettem egy zsinórt és kiteregettem, közben kecsó visszajött, netezni volt. Ő is mosott, reggeli, aztán úgy döntöttünk, hogy itt az ideje pénzt keresni, tehát fogtuk a hennánkat meg az albumokat, és kiültünk egy padra a parton.
Közben azon kezdtünk el vitatkozni, hogy elmenjünk-e Portugáliába vagy sem, mert a srác Faroból (akihez mentünk volna) írt egy emailt, hogy ő most elmegy nyaralni... én azt mondtam, hogy inkább élvezzük a tengerpartot, szórakozzunk a környéken, nézzük meg Barcelonát, stb... mint hogy kb 5-6 nap azzal menjen el, hogy átmegyünk Spanyolországon meg majd vissza is, kecsó viszont ragaszkodott a tervhez, még ha az idő-limitünkbe akkor kb egy nap Portugália fért volna bele.

Miközben vitatkoztunk, egy család nézegette a hennaalbumot, és kértek is egy mintát, amiért 5 EUR-t fizettek, szóval úgy is kerestünk "hogy oda se figyeltünk". Aztán elmentünk ebédelni, majd nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, és újra elindultunk a laguna felé:)))

Oda én nem vittem a fényképezőgépem, mert az enyém nem vízálló, a kecsóé viszont tegnap nekiütődött egy sziklának, és azóta nem állít élességet. Úgyhogy ma nem is csináltunk sok képet/videót.

Reggel ahogy felkeltünk, első dolgunk volt, hogy fürödjünk egyet a tengerben... úgyhogy uccu-neki, és már benne is voltunk!

kecsó beleveti magát a habokba

kis fröcskölés, hogy a cseppek megálljanak a levegőben

a parton kicsi hullámok voltak

de beljebb már nagyobbak

vízalatti pillanatkép

Mire kilubickoltuk magunkat, már farkaséhesek voltunk. Elindultunk hát a megfelelő helyre (a tegnapi körsétánkból már pontosan tudtuk, hova kell menni). Szóval magyarként bementünk egy svédasztalos kínai étterembe, Spanyolországban:) Csak hogy keveredjen minden. És hogy amúgy is keveredjen minden, a tésztát kivéve mindenből szedtünk...

Még azokból a kis halakból is (a tányérban baloldalon), amiket én otthon szárítva a teknőseimnek adtam anno... akkor azok elég büdösek voltak. Nos, ezek pontosan ugyanolyan szagúak és... ízűek voltak. Teknősnek éreztem magam. Ettünk garnélát is, meg polipot, meg pár dolgot, amikkel nem voltunk tisztában, hogy mik azok. A teknőseleségen meg vmi polipon kívül minden finom volt.

Mivel ez egy svédasztalos hely volt, megpróbáltuk a lehető legtöbbet kihozni a helyből és a pénzből (8.5 EUR), így vagy két órát üldögéltünk ott, jópárszor szedtünk, és a végén kb 10 percenként vettünk valamilyen desszertet (joghurt, banán, gyümölcstál, stb). Régen laktam ilyen jól:) Utána még sziesztáztunk kicsit, aztán elindultunk fel a város melletti sziklákra, amiket a touristinform-os néni említett tegnap.

A felfelé vezető úton volt egy nagyon magas, nagyon vékony növény, pár kis lombbal. Az valami gyönyörű volt! De a mellette lévő mini-pálmafa is. Jól érezték magukat itt.

l'Estartit látképe félútról

fölfelé az út nagyon sziklás volt, nehéz volt menni rajta. Azonkívül tűzött a nap, hőség volt

rögtönzött panorámakép :))

nézelődés már a sziklák tetején

nagy élet volt a tengeren, sok kis fehér folt mászkált fel-alá

meditálás a szikla tetején

meditálás a szikla tetején 2

Nagyon felemelő érzés volt a látvány... a világ tetején éreztem magam! Ezen a képen kecsó a bal felső sarokban széttárt karokkal élvezi az életet éppen:D a lenti távolabbi laguna pedig az, ahova innen lementünk fürödni egyet a sziklák között

a lenti lagunából éppen két búvár jött ki, amikor megérkeztünk

a parton a sziklák simák voltak, de beljebb érdesek és tele voltak tengeri sünnel

a tenger alja, kis tengeri sünökkel. Voltak egyébként kisebb-nagyobb halak is, meg jópár rák napozott a sziklákon

kis hezitálás után (a biztosításunk nem volt érvényes nem kiépített strandra, hehe), végül fogtuk magunkat és beúsztunk... elég nehéz volt felmérni lefelé a sziklák távolságát, mert néha lábnyújtásnyira éreztem őket, a sok kis tengeri sünbe meg ha nem muszáj nem akartam belerúgni. Így lebegtünk a tetején egy darabig, és vizsgálgattuk a laguna sötét titkait:)

itt éppen magyarázok valamit. Talán hogy hova ugorhatnánk be a sziklákról

kecsó is nézelődik. Vagy csak pihen?

egy ideje hülyültünk ott, amikor jött egy spanyol család. Úgy láttam, ők nem akarnak a sziklákon bemászva szenvedni. Megkérdezték tőlünk (angolul), hogy hogyan a legegyszerűbb bejutni a vízbe? én meg mondtam félig viccesen, hogy hát be kell ugrani a szikláról... az apuka rákérdezett, hogy innen jó? És oda állt, ahonnan úgy véltük be lehet ugrani, csak ki tudja meddig megy le az ember a vízben, és azért jobb nem ráugrani egy tengeri sünre... mondtam, hogy "talán". Erre egymás után beugráltak. Nem szívbajosak ezek a spanyolok! Vagy csak tapsztaltak. Gyanítom nem most ugráltak be először tengerbe szikláról...

Ők egyébként elég hamar elúsztak ki a tenger felé... mi is követtük őket, de a végén én már kifejezetten rosszul éreztem magam, amikor alattam és tőlem balra a fekete mélység, jobbra a sziklák, amik belevesznek lefelé a mélységbe... előttem meg a mégnagyobb sötét semmi, néhány halrajjal... ez már nem az emberek világa volt, aprónak és nagyon könnyen sebezhetőnek éreztem magam. Például ha egy cápa feltűnt volna és megtámad, semmi esélyem sem lett volna ellene. Azonkívül kifejezetten aberrált érzés volt lebegni "nagy magasságban" úgy, hogy a lábaim alatt nem látok semmit, csak egy sötétségbe vesző mélységet. Nem láttam az alját a tengernek, ellenben a mellettem lévő szikla miatt láttam, hogy meddig látok le. Tiszta volt a tenger, nagyon sokáig... "több emelet" mélységig láttam még. A sziklák is adtak az egésznek egy hatalmas méretet, hogy még kisebbnek érezhessem magam. És akkor elképzeltem magam alá mindent, halrajokat, tengeri sünöket, murénákat, hatalmas cápákat akik hamarosan feltűnnek a sötétből, óriáspolipokat amik megesznek minket desszertre, vízalatti városokat, idegen civilizációkat... :D

...végül elkezdett besötétedni, akkor elindultunk vissza a városba. A sziklák tetején megint nagyon felemelő volt végigmenni (hát igen, mi emeltük fel magunkat rájuk mondjuk, hehe). A sziklák fölött ekkor többezer madár száguldozott - de szó szerint! - összevissza. Vadászgép módjára suhantak el a fejünk fölött, hogy aztán a szikla szélénél a mélybe vessék magukat... akkor nagyon sajnáltam, hogy én nem vagyok olyan madár, és nem csinálhatom utánuk!:)))

Aztán a városban még kajáltunk, sétálgattunk, megnéztük a bulizós helyeket, és ezt a fotót még megkapjátok a mai nap végére. :)